Hát akkor, kezdjünk neki a játéknak! Remélem élvezni fogjátok!
Jó olvasást!
~Jinie~
Jó olvasást!
~Jinie~
*Külső szemszög*
Csendes a reggel, túl csendes is. Bár tavasz van, a madarak mégis hallgatnak, a
fák levelei sem rezdülnek és bár a Nap még süt, pár felhő, már fodros árnyékot
vet a földre. Vihar előtti csend van. Nyomasztó, súlyos, vészjósló némaság.
A hallgatagságot egy kis csengő hangja zavarta meg, amely egy jólmenő kávézó ajtaja felett lógott, jelezve, vendég érkezett. Taeil, a kávéház tulajdonosa, elszakította tekintetét az ablaktól, majd az érkező felé fordult. Fiatal férfi, középmagas, márkás ruhái és cipője van, amely mutatja, nem környékbéli, mégis minden kedden reggel, pontban kilenc órakor belép a kávézó ajtaján. Mindig ugyan az a rutin. Bejön, leül a jobb sarokban lévő asztalhoz, rendel egy eszpresszót, amit majd egy óráig iszogat, közben végig figyelve Taeil minden egyes mozdulatát. Majd pénzt dob az asztalra, mindig többet a kelleténél és egy szó nélkül távozik. Ez ma sem lesz másképp, gondolja a tulaj, ahogy a férfihez lép.
- Mit adhatok?
- Egy eszpresszót – mondja mély hangon, közben végig az előtte álló szemeibe nézve. Taeil bólint, majd hátat fordítva sétál vissza a pulthoz, magán érezve az ismerős idegen perzselő tekintetét. Hazudna, ha azt mondaná, nem kelltette fel az érdeklődését a különös férfi, de úgy érzi, jobb távol maradni tőle.
S bár Taeil így gondolja, a sors úgy dönt játszik vele egy játékot. Egy játékot, melynek a játékszabályait nem ő írja.
- Taeyong, Lee Taeyong – szólal meg hírtelen az idegen, amint Taeil elé rakja a csészét.
- Tessék?
- A nevem – mondja kifejezéstelen hangon a férfi.
- Oh, örvendek Taeyong-shi – hajol meg a pincér, majd habozik egy pillanatig, de végül viszonozza a gesztust. – Moon Taeil – mosolyodik el, de hallva Taeyong válaszát, lefagy a mosoly az arcáról.
- Tudom. Sok mindent tudok rólad Moon Taeil, de még nem eleget – mondja, felállva az asztaltól, vészesen közel lépve a meglepettségtől megdermedt férfihez.
- T-tessék? – dadogja az alacsonyabb, döbbenetet és félelmet sugárzó tekintettel pillantva fel a másikra.
- Szeretném, ha az enyém lennél – folytatja Taeyong, a derekánál rántva közelebb a remegő idősebbet.
- Tessék?! – ismétli meg a kérdését, de válasz helyett csak két ajkat érzett meg a sajátjain. Egész testében remegve tolta el magától a támadóját, majd hátrálva pár lépést kiáltott rá.
- Mégis mit képzel magáról? Nincs jobb dolga, mint besétálni ide és velem szórakozni?! – vonja kérdőre a másik férfit. – Csak azért mert gazdag, azt hiszi bármit megtehet?! Hát nem! Nagyon szépen köszönöm, de nem kérek sem az ajánlatából, sem magából! – Mondja gúnyosan.
- Félre értettél – lép elé Taeyong, majd a mögötte lévő pultnak tolva az idősebbet simul a testéhez. - Nem választási lehetőséget adtam. Ha önszántadból, ha nem, de az enyém leszel... – suttogta az ajkaira, majd futó csókot nyomott a remegő párnákra és a kijárat felé fordult, de még mielőtt kilépett volna a kis üzletből újra Taeilre pillantott. – Zárásra itt leszek érted – mondta és kilépett a hűvös utcára.
A hallgatagságot egy kis csengő hangja zavarta meg, amely egy jólmenő kávézó ajtaja felett lógott, jelezve, vendég érkezett. Taeil, a kávéház tulajdonosa, elszakította tekintetét az ablaktól, majd az érkező felé fordult. Fiatal férfi, középmagas, márkás ruhái és cipője van, amely mutatja, nem környékbéli, mégis minden kedden reggel, pontban kilenc órakor belép a kávézó ajtaján. Mindig ugyan az a rutin. Bejön, leül a jobb sarokban lévő asztalhoz, rendel egy eszpresszót, amit majd egy óráig iszogat, közben végig figyelve Taeil minden egyes mozdulatát. Majd pénzt dob az asztalra, mindig többet a kelleténél és egy szó nélkül távozik. Ez ma sem lesz másképp, gondolja a tulaj, ahogy a férfihez lép.
- Mit adhatok?
- Egy eszpresszót – mondja mély hangon, közben végig az előtte álló szemeibe nézve. Taeil bólint, majd hátat fordítva sétál vissza a pulthoz, magán érezve az ismerős idegen perzselő tekintetét. Hazudna, ha azt mondaná, nem kelltette fel az érdeklődését a különös férfi, de úgy érzi, jobb távol maradni tőle.
S bár Taeil így gondolja, a sors úgy dönt játszik vele egy játékot. Egy játékot, melynek a játékszabályait nem ő írja.
- Taeyong, Lee Taeyong – szólal meg hírtelen az idegen, amint Taeil elé rakja a csészét.
- Tessék?
- A nevem – mondja kifejezéstelen hangon a férfi.
- Oh, örvendek Taeyong-shi – hajol meg a pincér, majd habozik egy pillanatig, de végül viszonozza a gesztust. – Moon Taeil – mosolyodik el, de hallva Taeyong válaszát, lefagy a mosoly az arcáról.
- Tudom. Sok mindent tudok rólad Moon Taeil, de még nem eleget – mondja, felállva az asztaltól, vészesen közel lépve a meglepettségtől megdermedt férfihez.
- T-tessék? – dadogja az alacsonyabb, döbbenetet és félelmet sugárzó tekintettel pillantva fel a másikra.
- Szeretném, ha az enyém lennél – folytatja Taeyong, a derekánál rántva közelebb a remegő idősebbet.
- Tessék?! – ismétli meg a kérdését, de válasz helyett csak két ajkat érzett meg a sajátjain. Egész testében remegve tolta el magától a támadóját, majd hátrálva pár lépést kiáltott rá.
- Mégis mit képzel magáról? Nincs jobb dolga, mint besétálni ide és velem szórakozni?! – vonja kérdőre a másik férfit. – Csak azért mert gazdag, azt hiszi bármit megtehet?! Hát nem! Nagyon szépen köszönöm, de nem kérek sem az ajánlatából, sem magából! – Mondja gúnyosan.
- Félre értettél – lép elé Taeyong, majd a mögötte lévő pultnak tolva az idősebbet simul a testéhez. - Nem választási lehetőséget adtam. Ha önszántadból, ha nem, de az enyém leszel... – suttogta az ajkaira, majd futó csókot nyomott a remegő párnákra és a kijárat felé fordult, de még mielőtt kilépett volna a kis üzletből újra Taeilre pillantott. – Zárásra itt leszek érted – mondta és kilépett a hűvös utcára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése